Parancsnok váltás

Pintér Sándor belügyminiszter 2013. február 1-jei hatállyal Cséri Zoltán bv. ezredest nevezte ki a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokává. A büntetés-végrehajtás országos parancsnoka a Közép-Dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet vezetésével az intézet korábbi parancsnokhelyettesét, Szeidl Tamás bv. alezredest bízta meg.


Ezt megelőzően, január 30-án a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet rendkívüli állománygyűlést tartott a Megyeháza Dísztermében, melyre meghívást kaptak a megyei szervek, szervezetek és az önkormányzatok vezetői is.

 

 

 

 

 

 

Az állománygyűlésen az elnökségben helyet foglalt: a büntetés-végrehajtás képviseletében Csóti András bv. vezérőrnagy, mb. országos parancsnok, valamint Cséri Zoltán bv. ezredes, és Szeidl Tamás bv. alezredes, a Fejér Megyei Kormányhivatal vezetője, dr. Dorkota Lajos kormánymegbízott, Székesfehérvár Önkormányzata részéről dr. Cser-Palkovics András polgármester, a Fejér Megyei Önkormányzat részéről dr. Molnár Krisztián főjegyző. A Rendvédelmi szervek képviseletében dr. Varga Péter, Fejér megye rendőrfőkapitánya, és Magosi Lajos, a Fejér Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság igazgatója voltak jelen.

Pintér Sándor belügyminiszter 2013. február 1-jei hatállyal kinevezte Schmehl János bv. dandártábornokot a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka biztonsági és fogvatartási helyettesévé.

A belügyminiszter Cséri Zoltán bv. ezredest nevezte ki a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnokává.

Cséri Zoltán 1965-ben született Dunaújvárosban. A Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskola pénzügyi szakán szerzett diplomát, 1987-ben került a Magyar Honvédség hivatásos állományába, 1993 óta szolgál a büntetés-végrehajtási szervezetben. 2007. március 1-jétől jelen megbízatásáig a Közép-dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet parancsnoka volt.

A büntetés-végrehajtás országos parancsnoka a Közép-Dunántúli Országos Büntetés-végrehajtási Intézet vezetésével az intézet korábbi parancsnokhelyettesét, Szeidl Tamás bv. alezredest bízta meg.

 

 

 

 

 

 

Szeidl Tamás 1972-ben született Budapesten, a Rendőrtiszti Főiskolán szerzett diplomát. 1994-től tagja a büntetés-végrehajtási szervezet hivatásos állományának.

 

 

Forrás: fejér.hu

 

 

További sikerekben gazdag szakmai pályafutást kívánunk!

A rácson túl: Hipis - Jelentés a Kádár korszak börtöneiről

A jiddis eredetű szó magyarul még ma is motozást, zárkaellenőrzést jelent a börtönszlengben. Nagyon drasztikus cselekmény volt, hiszen hirtelen megjelent egy zárkában a nevelő, az őrszemélyzet néhány tagjával megerősítve, s ha éppen volt bent "nem dolgozós", vagy más indokkal "otthon" tartózkodó, azt kiküldték, majd mindent szétdobáltak odabent. Egy ilyen akció után úgy nézett ki a zárka, mint egy lakás, ahol betörők jártak. A nevelők szinte mindig naprakészek voltak a legfrissebb rejtekhelyeket illetően. Az intézetekben természetes, hogy jól működő vamzer (besúgó)-hálózat segíti az őrök munkáját. Mindenhol akadnak fogvatartottak, akik egy rövid eltávozás, vagy plusz csomag fejében "elszólják" magukat, kockáztatva ezzel akár a zárkatársak esetleges bosszúját is.

A nyolcvanas években a mainál sokkal szigorúbb szabályok írták elő, mi lehet és mi nem egy fogvatartottnál. Nem lehetett például kártya, vízmelegítő, éles kés, a tetováló berendezésekről nem is beszélve. Az évek során jelentős gyűjteményre tettem szert az elkobzott tárgyakból, amik előbb-utóbb a szemétbe kerültek volna, én viszont engedélyt kérve a nevelőktől kikukáztam és hazavittem ezeket - a feleségem nagy örömére... Mivel a lakásba nem még csak be sem léphettem velük, sokáig a Daciám csomagtartója volt az én kis börtönmúzeumom. Később már tudatosan gyűjtöttem az ereklyéket, például Vagács doktortól a tököli rabkórházban megkaptam azokat a fémtárgyakat, amiket az utóbbi tíz évben operált ki a "nyelősök" gyomrából. Így nevezték azokat a fogvatartottakat, akik néhány napos gyengélkedő reményében drótot, szöget, zsilettpengét, kulcsot, pénzérmét nyeltek le.

Márianosztrán nagy rekonstrukciós munkák fejeződtek be akkoriban. Egyik reggel azzal fogadott Cserey Gábor parancsnok-helyettes: -Tamás, ma nagy nap van, az utolsó strang is elkészült, mától minden zárkában folyóvizes öblítésű WC működik! Most dobják ki az utolsó kübliket. Amikor szerényen megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy „emlékküblit" - már elég jól ismert - rám nézett, vett egy mély levegőt, majd felvette a telefont és felszólt az emeletre: Mossanak ki egy szaros küblit rendesen, aztán kérem ide az irodámba!

Ezek után érthető volt, hogy amikor az évszázados zárkaajtók cseréjére került sor, küldött nekem két tátikás, cirklis (kémlelőnyílás), mázsás súlyú ajtót is. Több tucat "kerálót" (vízmelegítő) is elkértem. Ezekkel a hihetetlen barkács-szerkezetekkel forralták a vizet a "dobihoz" (erős, serkentő italféleség) a zárkában. Persze amilyen ötletes volt a szerkezet, annyira életveszélyes is. A legegyszerűbb: két zsilettpenge összekötve egy radírgumival, a pengék végén egy-egy rövid villanydrót. Három-négy perc alatt már forrt is a víz. Ebbe bele kell lógatni négy-öt filteres teát, majd a főzetet néhány perc után felhajtani! Rövid időn belül erős szívdobogás közepette, szinte repül az ember. Amikor először abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy estefelé az egyik zárkában megkínáltak ezzel a zavaros löttyel, nem emlékszem, mi mindenre gondoltam az edény tartalmát illetően, de azt tudtam, ha visszautasítom, vehetem is a gépem, mert attól kezdve nem tartanak belevaló csávónak. Kegyetlenül keserű volt, akár a gyerekkori ricinus, de „lesz ami lesz" alapon persze elfogadtam és megittam.

1989 januárjában, a börtönfotóimból rendezett kiállításom megnyitóján, még nem lehettem biztos benne, hogy nem jön valaki valahonnan, aki az utolsó pillanatban kiteszi a ZÁRVA táblát. Volt részem korábban hasonlóban. Témáim (abortusz, egészségügy, ifjúságvédelem, kábítószer, bűnözés) egyike sem a kongresszusi célkitűzések megvalósítását szolgálta.

Aztán úgy alakult, hogy a kiállítással én magam zártam le egy korszakot, egy korszakomat.

Forrás:osaarchivum    Urbán Tamás fényképei

A rácson túl: Börtönkórház

A nyolcvanas években többször is jártam Tökölön, a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében, ahol helyet kapott a BV Központi Kórháza is. Az intézet parancsnoka rendkívül büszke volt a rideg betonépületben működő egészségügyi központra, ami műszerezettségével, orvosi ellátottságával vetekedett a nagynevű kórházakkal.

A kiállításom megnyitója előtti napok egyikén Vagács doktor szobájában ültünk a kiváló sebésszel, vártuk, hogy előkészítsék a következő kés alá kerülő „beteget". Közben ő a beteg középső testtájáról készült röntgen felvételt tanulmányozta, melyen egy rémisztően nagy meghajlított vastag drótdarabot láttam, háttérben a csigolyák árnyképével. Láthatta rajtam hitetlenkedésemet, mire kihúzta íróasztalfiókját és kivett belőle maréknyi hasonlóan tárgyat. Az erősen szétmart alumínium kanáltól, a közel félkilós, harminc centi hosszú ráspolyig volt itt minden.

- Ezek a legérdekesebb darabok, amiket élő elitélt gyomrából operáltam ki az elmúlt két évben. - mesélte Vagács doktor, miközben kezében tartott egy „karácsonyfának" nevezett drótköteget.

Az egész nyelési „divatnak" egyetlen célja volt: néhány napot a börtönön kívül tölteni, szerencsés esetben kedves ápolónők között. Van aki itt akart találkozni egy másik helyen raboskodó cimborájával, de a legtöbb elítéltnek már a helyszínváltoztatás lehetősége is megérte a műtétet.

A következő megdöbbentő kórházi élmény a kismama foglalkoztatóban ért. A korábban az udvaron csíkos pongyolában sétáló nők, most ott ültek körben, karjukon az újszülöttekkel. A büntetésüket töltő női elítéltek számához viszonyítva elég magasnak találtam az aktuálisan anyaszerepben raboskodó nőket. A legtöbben úgy buktak le, hogy már állapotosak voltak, vagyis az újszülettek nem a börtönben fogantak. A kismama részleg, de az egész nőgyógyászat magán hordozta annak minden előnyét, hogy a kórház főorvosa maga is nőgyógyász szakorvos volt. A folyosókon kórházi hangulat uralkodott, egyedül a kórtermek rácsos ajtaja, meg a folyosó végén ülő őr látványa utalt arra, hogy ez a kórház mégis más, mint egy megszokott városi intézmény.

Forrás: osaarchivum   Urbán Tamás fényképei

A rácson túl: Smasszerok - Jelentés a Kádár korszak börtöneiről

Pontosan 20 éve, 1989. január 27-én kiállításom nyílt „A rácson túl" címmel az Ernst Múzeumban, a magyarországi börtönökben készített fotóimból. A nyolcvanas években nem volt divat újságírónak, fotográfusnak a rácson túlról tudósítani, igaz, lehetőséget sem nagyon kaphattak. A börtönök világa a politika tabutémái közé tartozott, a droggal, a prostitúcióval együtt. Évekbe telt, amíg az Ifjúsági Magazinnak Tökölön készült anyagom után, bejártam, bejárhattam szinte valamennyi büntetés-végrehajtási intézetet Magyarországon. A végén már heteket töltöttem egy-egy börtönben. Aludtam az intézetek vendégszobáiban, az igazgató irodájában, de előfordult, hogy a kapun kívül, az autómban vártam az ébresztő időpontját.

A reggeli zárkanyitásnál, létszámellenőrzésnél már én is ott álltam sötétkék overallomban, fényképezőgéppel a vállamon, s amikor az elítéltek indultak a munkahelyükre, mentem én is velük. Velük tanultam a székláb készítést, a seprűkötést, a kötélfonást, a műanyag zacskó- ragasztás technikáját és általában mindent, amire az intézetek mellett működő ipari létesítményekben lehetőség volt. Egyedül a futball-labda varrás nem ment, pedig Európa szerte híresek voltak a Márianosztrán varrt labdák!

Megpróbáltam azonosulni a bent élőkkel. A legkellemetlenebb emlékem mégsem a rabsorshoz fűződik. Ahányszor megláttam az őrtornyokban szolgálatát teljesítő fegyőröket, mindig valami görcs rántotta össze a gyomrom. Nem hagyott nyugodni a gondolat: mi járhat egy ember fejében három-négy órán át, egy kalitkában ülve/állva, miközben a figyelésen kívül semmi mást nem csinálhat. Nem olvashat, nem bóbiskolhat, nem beszélgethet senkivel, csak nézi a két kerítés közti nyomsávot. Éjjel-nappal, csak néz ki a fejéből. Elhatároztam, hogy kipróbálom, milyen is ott fent a toronyban.

Váltás előtt mindenki felkereste a mellékhelyiséget, majd a váltásparancsnok katonás rendben felvezette a csapatot. Én olyan őrtoronyban kaptam helyet, ahol őrség helyett már kamera működött. A csoport megállt, jó szolgálatot kívántunk egymásnak, majd felgyalogoltam a lépcsőn. Kívülről rám reccsentették a rozsdás zárat. El lehet képzelni, milyen állapotok uralkodnak egy olyan helyen, ahová egy év óta csak a madarak jártak. Papírzsebkendőkből kialakítottam az ülőhelyemet, s elkezdtem a "szolgálatot". Jó idő volt, más nézőpontokat kínált a tíz méteres magasság. Nézegettem jobbra, balra. Negyed óra elteltével pedig már megbántam, hogy legalább a gépemet nem hoztam magammal. Megszállt az unalom.

Korábban jártam már a százhalombattai erőmű kéményében meg inogtam a tűzoltók emelőkosarában is, de soha semmilyen nyavalya nem tört rám. Itt fél óra sem telt el, s olyan rosszul kezdtem érezni magam, ahogy még soha. Korábbi beszélgetéseink során az őrök mesélték, hogy amikor nem teljes a létszám, akár hat órát is eltarthat egy etap az őrtoronyban, de most két óránkénti váltást terveztek. Még fél óra sem telt el és nekem már minden bajom előjött, legszívesebben leugrottam volna a trepniről. Hirtelen úgy tűnt, itt a börtönőrök is saját sorsuk foglyai.

Műszak után a váltásból lelépők mindig a közeli „személyzeti klubba" mentek levezetni a nap fáradalmait. Most én is velük tartottam és a láda sört én fizettem...

Forrás:osaarchivum    Urbán Tamás fényképei