A jiddis eredetű szó magyarul még
ma is motozást, zárkaellenőrzést jelent a börtönszlengben. Nagyon drasztikus
cselekmény volt, hiszen hirtelen megjelent egy zárkában a nevelő, az
őrszemélyzet néhány tagjával megerősítve, s ha éppen volt bent "nem
dolgozós", vagy más indokkal "otthon" tartózkodó, azt kiküldték,
majd mindent szétdobáltak odabent. Egy ilyen akció után úgy nézett ki a zárka,
mint egy lakás, ahol betörők jártak. A nevelők szinte mindig naprakészek voltak
a legfrissebb rejtekhelyeket illetően. Az intézetekben természetes, hogy jól
működő vamzer (besúgó)-hálózat segíti az őrök munkáját. Mindenhol akadnak
fogvatartottak, akik egy rövid eltávozás, vagy plusz csomag fejében
"elszólják" magukat, kockáztatva ezzel akár a zárkatársak esetleges
bosszúját is.
A nyolcvanas években a mainál sokkal szigorúbb szabályok
írták elő, mi lehet és mi nem egy fogvatartottnál. Nem lehetett például kártya,
vízmelegítő, éles kés, a tetováló berendezésekről nem is beszélve. Az évek
során jelentős gyűjteményre tettem szert az elkobzott tárgyakból, amik előbb-utóbb
a szemétbe kerültek volna, én viszont engedélyt kérve a nevelőktől kikukáztam
és hazavittem ezeket - a feleségem nagy örömére... Mivel a lakásba nem még csak
be sem léphettem velük, sokáig a Daciám csomagtartója volt az én kis
börtönmúzeumom. Később már tudatosan gyűjtöttem az ereklyéket, például Vagács
doktortól a tököli rabkórházban megkaptam azokat a fémtárgyakat, amiket az
utóbbi tíz évben operált ki a "nyelősök" gyomrából. Így nevezték
azokat a fogvatartottakat, akik néhány napos gyengélkedő reményében drótot,
szöget, zsilettpengét, kulcsot, pénzérmét nyeltek le.
Márianosztrán nagy rekonstrukciós munkák fejeződtek be
akkoriban. Egyik reggel azzal fogadott Cserey Gábor parancsnok-helyettes:
-Tamás, ma nagy nap van, az utolsó strang is elkészült, mától minden zárkában
folyóvizes öblítésű WC működik! Most dobják ki az utolsó kübliket. Amikor
szerényen megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy „emlékküblit" - már elég jól
ismert - rám nézett, vett egy mély levegőt, majd felvette a telefont és felszólt
az emeletre: Mossanak ki egy szaros küblit rendesen, aztán kérem ide az
irodámba!
Ezek után érthető volt, hogy amikor az évszázados zárkaajtók
cseréjére került sor, küldött nekem két tátikás, cirklis (kémlelőnyílás),
mázsás súlyú ajtót is. Több tucat "kerálót" (vízmelegítő) is
elkértem. Ezekkel a hihetetlen barkács-szerkezetekkel forralták a vizet a
"dobihoz" (erős, serkentő italféleség) a zárkában. Persze amilyen
ötletes volt a szerkezet, annyira életveszélyes is. A legegyszerűbb: két
zsilettpenge összekötve egy radírgumival, a pengék végén egy-egy rövid
villanydrót. Három-négy perc alatt már forrt is a víz. Ebbe bele kell lógatni
négy-öt filteres teát, majd a főzetet néhány perc után felhajtani! Rövid időn
belül erős szívdobogás közepette, szinte repül az ember. Amikor először abban a
megtiszteltetésben részesültem, hogy estefelé az egyik zárkában megkínáltak
ezzel a zavaros löttyel, nem emlékszem, mi mindenre gondoltam az edény
tartalmát illetően, de azt tudtam, ha visszautasítom, vehetem is a gépem, mert
attól kezdve nem tartanak belevaló csávónak. Kegyetlenül keserű volt, akár a
gyerekkori ricinus, de „lesz ami lesz" alapon persze elfogadtam és
megittam.
1989 januárjában, a börtönfotóimból rendezett kiállításom
megnyitóján, még nem lehettem biztos benne, hogy nem jön valaki valahonnan, aki
az utolsó pillanatban kiteszi a ZÁRVA táblát. Volt részem korábban hasonlóban.
Témáim (abortusz, egészségügy, ifjúságvédelem, kábítószer, bűnözés) egyike sem
a kongresszusi célkitűzések megvalósítását szolgálta.
Aztán úgy alakult, hogy a kiállítással én magam zártam le egy
korszakot, egy korszakomat.
Forrás:osaarchivum Urbán Tamás fényképei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése