Pontosan
20 éve, 1989. január 27-én kiállításom nyílt „A rácson túl" címmel az
Ernst Múzeumban, a magyarországi börtönökben készített fotóimból. A nyolcvanas
években nem volt divat újságírónak, fotográfusnak a rácson túlról tudósítani,
igaz, lehetőséget sem nagyon kaphattak. A börtönök világa a politika tabutémái
közé tartozott, a droggal, a prostitúcióval együtt. Évekbe telt, amíg az
Ifjúsági Magazinnak Tökölön készült anyagom után, bejártam, bejárhattam szinte
valamennyi büntetés-végrehajtási intézetet Magyarországon. A végén már heteket
töltöttem egy-egy börtönben. Aludtam az intézetek vendégszobáiban, az igazgató
irodájában, de előfordult, hogy a kapun kívül, az autómban vártam az ébresztő
időpontját.
A reggeli
zárkanyitásnál, létszámellenőrzésnél már én is ott álltam sötétkék
overallomban, fényképezőgéppel a vállamon, s amikor az elítéltek indultak a
munkahelyükre, mentem én is velük. Velük tanultam a székláb készítést, a
seprűkötést, a kötélfonást, a műanyag zacskó- ragasztás technikáját és
általában mindent, amire az intézetek mellett működő ipari létesítményekben
lehetőség volt. Egyedül a futball-labda varrás nem ment, pedig Európa szerte
híresek voltak a Márianosztrán varrt labdák!
Megpróbáltam
azonosulni a bent élőkkel. A legkellemetlenebb emlékem mégsem a rabsorshoz
fűződik. Ahányszor megláttam az őrtornyokban szolgálatát teljesítő fegyőröket,
mindig valami görcs rántotta össze a gyomrom. Nem hagyott nyugodni a gondolat:
mi járhat egy ember fejében három-négy órán át, egy kalitkában ülve/állva,
miközben a figyelésen kívül semmi mást nem csinálhat. Nem olvashat, nem
bóbiskolhat, nem beszélgethet senkivel, csak nézi a két kerítés közti
nyomsávot. Éjjel-nappal, csak néz ki a fejéből. Elhatároztam, hogy kipróbálom,
milyen is ott fent a toronyban.
Váltás előtt mindenki
felkereste a mellékhelyiséget, majd a váltásparancsnok katonás rendben
felvezette a csapatot. Én olyan őrtoronyban kaptam helyet, ahol őrség helyett
már kamera működött. A csoport megállt, jó szolgálatot kívántunk egymásnak,
majd felgyalogoltam a lépcsőn. Kívülről rám reccsentették a rozsdás zárat. El
lehet képzelni, milyen állapotok uralkodnak egy olyan helyen, ahová egy év óta
csak a madarak jártak. Papírzsebkendőkből kialakítottam az ülőhelyemet, s
elkezdtem a "szolgálatot". Jó idő volt, más nézőpontokat kínált a tíz
méteres magasság. Nézegettem jobbra, balra. Negyed óra elteltével pedig már
megbántam, hogy legalább a gépemet nem hoztam magammal. Megszállt az unalom.
Korábban jártam már a
százhalombattai erőmű kéményében meg inogtam a tűzoltók emelőkosarában is, de
soha semmilyen nyavalya nem tört rám. Itt fél óra sem telt el, s olyan rosszul
kezdtem érezni magam, ahogy még soha. Korábbi beszélgetéseink során az őrök
mesélték, hogy amikor nem teljes a létszám, akár hat órát is eltarthat egy etap
az őrtoronyban, de most két óránkénti váltást terveztek. Még fél óra sem telt
el és nekem már minden bajom előjött, legszívesebben leugrottam volna a
trepniről. Hirtelen úgy tűnt, itt a börtönőrök is saját sorsuk foglyai.
Műszak után a
váltásból lelépők mindig a közeli „személyzeti klubba" mentek levezetni a
nap fáradalmait. Most én is velük tartottam és a láda sört én fizettem...
Forrás:osaarchivum Urbán Tamás fényképei
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése